Ideg(en)rendész

Mostani bejegyzésemet az az apropó ihlette, hogy a héten munkaügyben Frankfurtban jártam, majd csütörtök este a barátnőmmel voltunk vacsorázni egy belvárosi étteremben. A belügyminiszter 2 hét alatt rendet akart tenni és 2 év alatt káoszt teremtett.

Kezdem az első eseménnyel, vagyis, hogy kedden reggel 10 órakor elhagytam az országot egy repülőgépen és nagyjából 12 óra körül már a frankfurti S-bahn fedélzetén utaztam. Feltűnt, hogy ösztönösen figyelek, méregetem a körülöttem lévőket, görcsösen kapaszkodom a táskámba, melyben elég drága informatikai eszközök voltak. Telefonomat erősen markolom, valahányszor számot váltok rajta még ha egy pillanatra is, de mindig felnézek, hogy információt szerezzek arról mi történik körülöttem. Minden felszállót alaposan megnézek és elhelyezek egy 1-10-ig terjedő veszélyességi skálán. Leszállok a Hauptbahnhofon (főpályaudvar, ez nagyjából a mi Keleti-pályaudvarunknak felel meg), érdeklődésem fokozódik a körülöttem mozgolódók iránt és a viszonylagos tömegben úgy érzem minden pillanatban támadásnak vagy tolvaj szarkának vagyok kitéve...Aztán feltűnik, hogy csak én viselkedem így, a többiek halálos nyugalommal sétálgatnak, semmi és senki nem érdekli őket. Egyedül én izzadok és mint a vércse figyelek feszülten. Aztán kicsit megnyugszom, és rájövök, hogy itt nem kell állandóan készenlétben állni, mert ez nem az a világ. Nem először járok nyugaton és nem először járok Frankfurtban sem és pontosan tudom, hogy milyen világ van ott és ésszel már a reptéren felfogom, hogy nincs mitől tartani, mégis órák telnek el, mire az ösztöneimet leküzdöm és "megszűnök magyarnak lenni", vagyis mindig résen lenni. Az egész napos tárgyalást követően utam a reptérre vezet és már nyugodtan sétálok, ügyet sem vetek a körülöttem levőkre és a telefonomon passziánszozok az S-bahnon, mellettem a táska kényelmesen pihen...

Ugyanezen apropóból elmesélem a csütörtök esténket is, mely sajnos egy teljesen átlagos budapesti hétköznapnak mondható. Nem történt semmi különös, de mégis. Lévén valentin nap elvittem a barátnőmet vacsorázni egy belvárosi étterembe, mivel nagyon elégedettek voltunk és remekül éreztük magunkat, azt hiszem nyugodtan csinálhatok egy kis reklámot a helynek, bár ez nem egy gasztroblog. Szóval a Taj Mahal nevű Szondi utca 40-es szám alatt található indiai étteremben voltunk. Mivel nem tudtam, hogy akarunk-e inni valamit, plusz ismeretlen környékre nem szeretek kocsival menni, fene tudja mennyire lopnak, hogy tudok megállni stb. ezért a választás a BKV-ra esett. Mivel a Móricz Zsigmond körtéren lakom ezért átszállás nélkül jutottunk el a Nyugati térig, onnan pedig következett 10 perc séta. Még a kapuban eszembe jut, hogy a gázspray a másik kabátomban maradt, de mivel barátnőmnek is vettem egyet elkérem az övét, hogy kéznél legyen és ha gond van tudjunk védekezni. A villamos út viszonylag rendben zajlik a nyomort leszámítva. Teljesen összepréselődve utazunk, hiszen mindenki igyekszik hazafelé. Nálam nincs semmi egy pénztárcát és telefont leszámítva, melyek a kabátom belső zsebében vannak, barátnőm táskáját pedig kettőnk közé préseljük, hogy nehogy valaki belenyúljon. Látom rajta, hogy feszült, főleg amikor egy rosszarcú társaság száll fel a Blaha Lujza téren (természetesen cigányok). Nem érzi biztonságban a táskát és talán magát sem. Mikor leszállunk megnézzük a táskát, hogy minden benne van-e és folytatjuk az utunkat.  Természetesen a figyelmem egy percre se lankad, mert már sötét van és a boltok előtt cigizgető csoportosulásokon kívül senki nincs az utcán, mely az étteremhez vezet. Szaporázzuk lépteinket mert késésben vagyunk és végre megérkezünk. Elköltjük a remek vacsorát, nagyon jó hangulatban telik az este és nagyjából 11 óra körül bontunk asztalt. Kilépünk az étteremből és elindulunk a Nyugati tér felé, s mikor már majdnem odaérünk a körúthoz egy furcsán fal fehér, tántorgó, pitbullt sétáltató fiatalember kacsázik velünk szembe. A kezemet a zsebemben lévő gázsprayre teszem és kibiztosítom, hogy ha kell a legrövidebb idő alatt használni tudjam. Befordulunk a körúton, pár lépést teszünk, mikor meghalljuk, hogy mögöttünk artikulálatlanul ordítoznak és egy dühös, felbőszült horda van mögöttünk nagyjából 50 méterre. Barátnőm megszorítja a kezem én meg a gázsprayt és a hátamra is szemet növesztek. A néhai Bank disco előtt sunyi tekintetű cigánygyerekek álldogálnak, mintha az alkalmat lesnék, hogy valamire lecsapjanak. Sietve elérjük a villamos megállót, ahol csak 1 percet kell várni és már itt is a villamos. A hazáig vezető úton végig ittas emberek zajonganak, vadabbnál vadabb tekintetek lepik el a villamost. A szemem folyamatosan jár, tekintetemmel keresem azokat az embereket, akikkel gond lehet és akiket jobb szemmel tartani. Van belőlük bőven ezért alig várom, hogy leszálljunk és végre otthon legyünk. A kapuban zárom le a zsebemben kuporgó tömegoszlatót...

Bárhol jársz, a fél szemed soha nem téveszti szem elől értéktárgyaid és a körülötted sündörgőket. A telefonod úgy fogod, hogy csak a kezeddel együtt tudják kitépni, a táskád nem teszed le és a zsebeidben lévő értéktárgyakat időnként végigkopogtatod, mitha egész életeben dobolnál. Ha utazol figyelsz arra, hogy ki száll fel, lesütött tekinteted egy-egy pillantás erejéig felemeled, hogy felmérd a helyzetet. A csomagod egy percre sem téveszted szem elől, biciklit csuklónál vékonyabb lánccal nem hagysz hátra és kétszer mész vissza megnézni, hogy bezértad-e a kocsit vagy a lakást. Rohadt egy állapot van, nézed a híradót, tömény krimi az egész, a törvények meg nem szigorodnak, mert az ellehetetleníti a bűnöző szemét állatokat. Szent István vagy Mátyás 2 hét alatt rendet tenne, de Pintérnek 2 élet is kevés ez már biztos.